IV.

Egy másodperccel később az Angyal villámgyors tekintete már az utcát és a környező területet kémlelte, szinte ösztönszerűen, mielőtt rájött volna az erőlködés hiábavalóságára. Egy perccel később már tudta, hogy a lövés csak egy másik kocsiból jöhetett, amely elsuhant a taxi mellett, s közben valami emberbarát rálőhetett az oldalablakból, amikor épp bemászott az autóba. De hiába akarta végignézni az utcát, autóbusz robogott el mellette, és elzárta a látómezőt, mint színházi függöny. Így nem vehette észre azt a kocsit, amelyik ugyanabba az irányba tartott.

Szerencsére a pisztolyon hangfogó volt, mert a taxisofőr a lövés következményét a kipufogó zajának, és a reccsenést utasa súlyának vélhette, s még csak hátra sem tekintett. Amint az Angyal hátradőlt és becsukta az ajtót, indított és lassan elpöfögött, anélkül, hogy tudná, milyen érdekes dolog történt néhány centiméterre a hétköznapi háta mögött.

Simon kivette a zsebkendőjét, és megtörölte arcát ahol az üvegszilánk megsértette. Aztán előrenyúlt, kinyitotta a megsérült üvegű ajtót, és teljes erejéből becsapta. A lyukas ablak csörömpölve kiszóródott keretéből az útra.

Most már hátranézett a vezető, és ugyanakkor lefékezte a kocsit.

– Hé – mondta mérgesen –, mi az?

– Bocsánat – mondta az Angyal szomorúan –, az ajtót nem csuktam be rendesen, és azt hiszem, most nagyon erősen csaptam be. Meg kell majd fizetnem.

– De mennyire! – mondta a sofőr. – Minden ablak három font.

– Jó, jó – felelt az Angyal –, megkapja a három fontját.

– Grrr – mondta a sofőr.

Újra megindította a kocsit, és kissé felengedett a vigasztaló gondolattól, hogy a kárnak legalább háromszorosát fogja megkapni. Az Angyal pedig hátradőlt, és kivette a cigarettatárcáját.

Szerinte megérte a pénzt, hogy megszabadult egy tanútól, aki kellemetlen lehetne, ha megtudja hogy az utasára lőttek; de már más gondok foglalták el, amikor kinyitotta a Cornwall Houseban lakása ajtaját.

Patricia a díványon ült, lábát maga elé húzta, és Geoffrey Graham – egy szék szélén ülve, mint rendesen, – az építészet törvényeiről beszélt.

– …mert tudja, nemcsak megkövetelendő, de szükséges is, hogy a tömeg ritmikus egyensúlya határozott összhangban lengjen a…

– Jippiiii! – sikkantott az Angyal higgadtan. – Na és az egyeztethetetlen tengelyek?

A fiatalember felugrott, elpirult és kiöntött egy keveset a söröskancsójából. Patricia kissé bizonytalan mosollyal nézett föl.

– Nem maradtál sokáig. Mr. Graham és én csak épp kezdtük megismerni egymást.

– Sőt, szerintem már intim viszonyba kerültetek – válaszolt az Angyal. – Amikor azt mondjátok, hogy nemcsak szükséges, de megkövetelendő is, és határozott összhangot visztek ritmikusan lengő tömegetekbe…

– Elég lesz – mondta Patricia.

– Ezt gondoltam én is. De…

Az Angyal vigyorgott, és leült a lány mellé. Még az elnyomhatatlan vidámsága alatt is észrevette a lány az elektromos feszültségként vibráló túlzott éberséget a férfiban, és megkérdezte:

– Mi történt?

– Vendégségben voltam.

Graham szeme csillogott a szemüvege mögött.

– Látta Inglestont?

– Oh, igen. Nagyon csinos ember. És maga remekül elintézte a fejét.

– Remekül elin…

– No nem gondoltam komolyan. Csak szerettem volna látni, hogy veszi be. – Simon a cigarettásdoboz után nyúlt. – De valaki megtette maga helyett. Széles és régi gyakorlatom alatt ritkán láttam ilyen rendesen bezúzott fejet. Nem lepődnék meg, ha a szemén folyna ki az agya… majd ha a rendőrség megfordítja.

A fiatalember álla lassan leesett, mintha felvonóhidat engednének le.

– Csak nem… halott?

– Hát mondjuk, örök életre ébredt. De az biztos, hogy most már nem kapja meg tőle a pénzét, hacsak magára nem hagyta a végrendeletében. Tudtam, hogy valami nem egyezik. Azért küldtem magát ide vissza. Tiszta szerencse volt, hogy megláttam Teal főfelügyelő pocakját a kapuban, mikor elhajtottunk a ház előtt; különben a vendégség még izgalmasabbá vált volna.

Graham megrokkant egy kicsit, míg lassan felfogta az Angyal szavainak az értelmét. Arca elsápadt, és nekidőlt a szék hátának.

– Meggyilkolták?

– Ezt igyekeztem érthetővé tenni. Mihelyt megláttam Claud Eustacet arra evezni, rögtön tudtam, hogy valami felrobbant, ő nemigen szokott vadászatra indulni a nagyítóüvegével és pedigrés vérebeivel, mert valaki elvesztette az inggombját. Márpedig ott volt az ujjlenyomat-szakértővel, a fényképésszel és az egész testület, akár a legjobb detektívregényben. Így hát elbeszélgettünk kicsit.

– Innom kell valamit – mondta Patricia halkan.

Felállt, hozott néhány poharat és egy üveg sherryt.

Az Angyal füstkarikát fújt, és tönkretette egy nevetéssel.

– Szabadon bocsátottak, vagy meglógtál? – kérdezte a lány. – Nem mintha közbe akarnék szólni, de jó lenne, ha tudnám.

– Na, ennyire nem komoly, kedves. Nem volt olyan beszélgetés. Morgott és dörmögött egy kicsit az elején, de ez csak természetes. Lecsillapítottam jól ismert kedvességemmel, és akkor irtó fortélyos lett. Ha már láttad valaha Tealt ravasznak, nem kell többet cirkuszba menned. Kitárta a keblét előttem, és elmondta az egész esetet… közbe-közbe ártatlan kérdéseket tett föl, s olyan keményen dolgozott, hogy gyanútlannak lássék, hogy a végén az izzadság patakokban folyt az arcáról; és ahányszor én is ártatlan választ adtam, a szeme egyre sötétebb és kisebb lett, s már kezdtem azt hinni, hogy megpattan egy ér az agyában. Persze, a társalgás zavartalan menete érdekében, és hogy a csapdáit kirakhassa, elő kellett adnia egy kis információt is, míg tőlem azt várta, hogy eláruljam magamat; ami persze nem sikerült neki. Jobbnak láttam elmenni, mielőtt rohamot kap. – Az Angyal szeme csillogott a füstfátyol mögött. – De közben én se tétlenkedtem, és megtudtam egy-két dolgot. Például, hogy ki a főgyanúsított.

– Ki? – kérdezte Graham lázasan.

– Maga!

A szó gyomrán találta Grahamot, úgyhogy egészen belegörbült. Az Angyalra bámult, és ádámcsutkája úgy ugrált föl és alá, mint valami jojó, míg vissza nem nyerte a hangját.

– Én? – kérdezte rekedt hangon.

– Ki más? Maga volt utoljára a lakásában. Nagyon izgatottnak látszott, és dühös volt Inglestonra. Ezt látta a lány is. Sőt azt mondta neki, hogy még lesz beszélnivalója Inglestonnal. Ezt a nyomot egy rendőr se mellőzheti. Már keresik is magát… Erről jut eszembe…

Kinyúlt a telefonkagylóért, és felhívta a portást a házban.

– Maga az, Sam?… Itt Simon Templar. Emlékszik arra a fickóra, aki ma reggel bejött, és velem együtt ismét elment?… Nem, téved. Nem jött vissza. Sőt, soha életében nem volt itt. Nem járt nálam senki egész nap. Érti?… Jó, köszönöm.

Graham még mindig nehezen lélegzett.

– De… de…

– Tudom – mondta Simon türelmesen. – De egyszerre csak egy dologról beszéljünk. Teal biztosan szét fog nézni itt, – sőt fogadok, hogy már most is nyargalászik erre néhány detektív. Mindaddig, míg nem látják magát az én társaságomban, ez előnyére válik, tekintve a hírnevemet. Kikutatják a lakását és a hivatalát, de ez nem számít. Jó, hogy nem hagyta otthon azokat a részvényeket, mert akkor most már gyilkosság vádjával köröznék.

– Nem lenne jó, ha olyan gyorsan visszamenne, ahogyan csak tud? – ajánlotta Patricia. – Csak rosszabbítja a dolgokat, ha azt hiszik, hogy szökik előlük.

– Az a baj, hogy olyan emberek is kereshetik, akik jóval veszélyesebbek, mint szegény öreg Teal – mondta az Angyal.

Egészen nyugodtan beszélt, de volt valami a hangjában, ami miatt kis ránc ékelődött Patricia homlokára, és Graham felegyenesedett.

Simon elővette vérnyomos zsebkendőjét, és megérintette arcán a karcolást.

– Nem vettétek még észre a szépségemen esett csorbát? Vagy azt hittétek, borotválkozni voltam?

Amikor ránéztek, a meglepetés lassú megértéssé változott. És az Angyal mosolygott.

– Ezt hazafelé szereztem… pontosabban, mihelyt elmentem Inglestontól. Éppen egy taxiba akartam beszállni, mikor arra jött a préri-vadász és összetévesztett egy nyúllal. Szerencsére csak egy üvegszilánk karcolt végig. Ha jobban talált volna, akkor utolsó ízben érdemelném ki az újságcímeket.

Míg ezt felfogták, csöndben maradtak, és közben különböző érzelmeikhez és helyzetükhöz képest gondosan megemésztették. Patricia homlokán kisimult a ránc, és vértanúéhoz hasonló beletörődöttségnek adott helyet. Graham letette a poharát, és megtörölte a homlokát.

– De ki…

– Világos az egész – magyarázta az Angyal. – Valaki elintézte Inglestont – ezt tudjuk. Egyszerűség kedvéért nevezzük el Pongónak. Pongo arra sétált múlt éjjel, várva, hogy Ingleston hazajöjjön; míg csak meg nem jelent maga. Biztosan közelről figyelte a helyet, és így jól megjegyezhette az arcát, ha ugyan még nem is jelentett akkor sokat. Később megjelenik Ingleston, a pasi megszólítja és felmegy vele – a bizonyítékok szerint Ingleston ismerte – és míg italt tölt neki, Pongo elintézi az erre a célra vett kalapáccsal. Miután Inglestontól nem kell tovább tartani, Pongo hozzálát az igazi munkához, és szétnéz az után, amire valóban fáj a foga. Majdnem darabokra szedi szét a lakást – olyan mintha majmok laktak volna benne –, de szerintem már nem találja meg, amit keres, mert nincs ott.

– Azokra a részvényekre gondol, amiket elvittem?

– Úgy van. Tehát egy kis idő múlva Pongo abbahagyja a meddő kutatást, és átkokat mormogva szakállába, távozik. De mégse adja fel a reményt, ezért már kora reggel ismét visszamegy oda, azt remélvén, hogy nyomára akadhat az eltűnt zsákmánynak. És mi mást lát a kocsiban, mint magát a pasit, aki tegnap este kijött onnan, és engem. Úgy látszik, mintha ki akarnánk kötni, de aztán hirtelen befordulunk a sarkon. Ez mind igen gyanús. Pongo a bajszát csavarja és settenkedik. Én kiugrom a kocsiból és maga tovahajt. Pongo egy rettentő másodpercig zavarban van, és azon töri a fejét, hogy mit kellene csinálni, vajon kettévághatja-e magát, és aztán úgy határoz, hogy hozzám tapad mert, 1: új tényező lehetek, amit érdemes közelebbről kivizsgálni, 2: mert én visszamegyek a bűntény színhelyére és maga nem és 3: mert tudja, hogy maga kicsoda, és így ismét felkeresheti ha szükség van rá. Pongo látja, hogy beszélek a rendőrrel és bemegyek, aztán ismét kijövök, mire gondol egy nagyot és rám lő.

– De miért?

Az Angyal vállat vont.

– Talán nem tetszett neki az új ruhám. Talán tudja, hogy ki vagyok, és így a dolgok ettől kezdve veszélyessé válhatnak. Talán már követett is minket ide, és most maga van soron. És ezer más eset lehet. Ezekre még választ kell találnunk.

– De miről van szó?

– Hétezer fontnyi kölcsönkötvényről, ami épp elég ahhoz, hogy jó csomó dolog történjék miatta. Csak azt szeretném tudni, hogy az a fickó, aki nem tudta megadni a maga tízesét, honnan szedett össze ennyi dohányt? Mi volt a foglalkozása?

– Sherryt importáló cégnél volt.

– Sherryt?

Az Angyal egy pillanatig mozdulatlan volt, és aztán másik cigarettát vett elő. Nem tudta volna megmagyarázni magának mi miatt merevedett meg olyan hirtelen – mintha utol akarná érni eszével a gyorsabban mozgó ösztönének jelentését.

– Azt mondta, hogy Ingleston nemrég külföldön járt – mondta aztán. – Lehet, hogy Spanyolországban volt?

– Azt hiszem. Nem először utazott oda. Nagyon jól beszélt spanyolul…

– Voltak spanyol barátai?

– Nem tudom.

– Egy biztosan akadt… a lakásán dedikált fényképet találtak. Hallott valaha Luis Quintanáról?

– Nem.

– Úgy tudom, a spanyol forradalmárok angliai kiküldöttje…

Simon felugrott és nyugtalanul fel-alá járt a szobában. Hirtelen energia lángolt fel visszafojtott mozdulataiban, aminek ki kellett valahogy elégülnie, vagy kialudnia.

– Sherry. Spanyolország. Spanyol forradalmárok. Amerikai kötvények. És titokzatos Pongók, kalapáccsal és revolverrel. Kell lenni valaminek, ami mindezt összeköti.

Kivette a papírokat a zsebéből, és ismét alaposan megvizsgálta. Aztán oly sokáig csöndben volt, hogy a többi azt hitte, transzba esett.

Végre megszólalt.

– Valódinak látszanak – mondta halkan. – A nyomás, a tinta, a papír, minden. Megfelelő próba nélkül nem tudhatjuk, hogy hamisak-e? És mégis… De csak egy ember van, aki ilyen hamisítást tudna készíteni – ha hamisak.

– Ki az? – kérdezte Patricia.

Az Angyal kék szemében visszatükröződött az egész megoldásra váró titok.

– Egy lengyel alak – Ladek Urivetzky. Én nemrég olvastam, hogy egy hónappal ezelőtt Oviedóban kivégezték.